A halála pillanataiban is a kedvenc körmös bablevesét emlegette Jókai Mór

„Minden tál étel egy szerelmi vallomás, vagy ellenkezője: egy csöndes válóper” – vélekedett Jókai, és komolyan is gondolta. 1862-ben, a Vasárnapi Újságban hitet tett a magyar gasztronómia mellett, és azt szorgalmazta, jelenjen meg nemzeti szakácskönyv. 

– tette fel a kérdést. Jókai a cikkben kedvenc ételeit is nagy élvezettel sorolta. Első helyre rakta a kolozsvári töltött káposztát, másodiknak pedig a szegedi paprikás halat jelölte meg. De ott volt a listán a komáromi halászlé, amelyet még otthon, kiskorában ismert meg, de a kedvencei közé tartozott a tordai aranygaluska, a kecskeméti béles, a haricskapuliszka, a debreceni kolbász, a szegedi tarhonya, a boszorkánypogácsa és mint írta: „rétesek és derelyék mindenféle nemei és ezeknek megannyi variátiói.”

Az írásban finoman odaszúrt azoknak a fiatalasszonyoknak is, akik nem sürgölődnek eleget a konyhában: „Fiatal gazdasszonyaink azután, kik örömest megszereznék férjeiknek azt az örömet, hogy egyéb élvezettel is traktálják napközben, mint zongorázással: egy magyaros ízű ételnek nem bírnak alkotói lenni, ha csak nevelő-intézetből kikerülve, még valami jó falusi nagynéne kezei alá nem jutottak, hogy egy kis élni való tudományt is szerezzenek.” Jókai kortársai szerint keveset, de finomakat evett, számára az evés élvezet volt, melyet már-már művészi fokon művelt: 

A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik, mint tudva van, sohasem esznek” – fogalmazott A kőszívű ember fiai című népszerű regényében. Sok kedvence volt. Szerette a tiroli májat, a paprikás csirkét. Unokahúga, Váli Mari így emlékezett Jókai étkezési szokásaira: „Móricz bátya nagyon kis evős volt, bár nagyon szerette a csibének a zúzáját, meg a combját, libának a mellét hidegen. Tavasszal a tárkonyos bárányt.”

A Nők a tűzhely mellett című írásában is jelezte, mennyire fontosnak tartja, hogy az asszonyok főzzenek otthon: „Gazdasszony. Családi életünknek a titka fekszik benne. Mely férjet nem csábít az otthoni asztal. 

– utalt arra, hogy felesége, a színésznő Laborfalvi Róza mindig próbált a kedvébe járni a finom ételekkel. Majd kifejtette: „az asszony, aki főz, az a hazahívó mágnes egy férfi számára.” Laborfalvi valóban mindent megtett. A svábhegyi villájuknál tyúkokat tartottak, Róza rendszeresen befőzött. Saját termesztésű zöldségeiket ették, és a tejet is a villa területén tartott tehén adta. Az ebédhez Jókai a saját, Svábhegyen termesztett borát itta, amely nem volt különleges nedű, de ragaszkodott hozzá, pedig literszám kapta tisztelőitől a jófajta tokaji borokat. Jókai játékossága a gasztronómia területén is kidomborodott, kedvenc ételei közül sokat a maga ízlése szerint átkeresztelt. A halászlét halászos levesnek, a krampampulit pedig szilveszteri ördögitalnak hívta. 

Kedvelte a különféle gombákat, a tavaszi kucsmagombát például hússal töltve. A balatonfüredi villájában a feljegyzések szerint szüret idején nem egyszer bográcsgulyással és malacpörkölttel lepte meg a vendégeit, és fenségesnek tartotta a Balaton halait, kiváltképp a süllőt és a gardát. 

1891-ben a Magyar Hírlapban az is megírta, mit fogyaszt reggelire és ebédre. Hajnalban kelt, írni kezdett, majd jöhetett a reggeli: tejeskávét ivott, hozzá egy szelet pirított kalácsot evett, majd utána nem egyszer egy ujjnyi fagyos szalonnát paprikával. 

Az ebéddel kapcsolatban így fogalmazott: „Az a drága jó bableves disznókörömmel, meg a gulyáshús kemény csipedettel, a hajdú káposzta füstölt oldalassal, kolbásszal, a lencse disznófüllel, farkával, meg az a fordított kása bárányhússal. A juhtúros puliszka, aztán a foghagymával tűzött bélpecsenye, a malacpörkölt zöldpaprikával, a nyárson sült liba pörcös öntött salátával, hát még az élethosszító paprikás halászlé s a leírhatatlan töpörtyűs, kapros túróscsusza” – így áradozott az ételekről. 

Jókai azért is féltette a magyar konyhát a külső behatásoktól (például az általa annyira nem kedvelt francia konyhától), mert attól tartott, elveszti sajátos karakterét. Úgy tartotta, a magyar konyha „egy része a nemzeti önállóságunknak, egy darab az ősi alkotmányból.” Bécsi dolgok című tárcájában 1891-ben így fogalmazott: „Jajh! Csak már egyszer otthon lehetnék, hogy egy kis jó bablevest ehetném disznókörömmel! Már negyedik vasárnapja, hogy a drágalátos töltött káposzta illatát nem szívhatom.” A legendás íróval kapcsolatban a legtöbben a róla elnevezett Jókai-bablevest említik, amely azonban más összetevőkből állt, mint amit manapság kínálnak Jókai nevében. 

A Jókai-bableves az 1880-as években került először étlapra, méghozzá Tatán, a Szarka Fogadóban. Van esély rá, hogy Jókai is olvasta az 1893-ban megjelent hírt, s talán még a fejét is csóválta. Történt ugyanis, hogy a nagykőrösi Labancz Károlyt folyton bablevessel traktálta a felesége A babot végül annyira megutálta, hogy bicskát vett a kezébe, s miután faszénnel felírta az istálló falára, hogy „nem szeretem a babot, s az asszony minden nap azt adott enni. Meghalok!” – majd  megölte magát.

Persze volt, amit Jókai sem kedvelt. A Bajza utcai villában történt, hogy a szakácsnő félreértette a kérést, és mindenkinek rizskását tálalt csirkével. Jókai megette, majd ezekkel a szavakkal fordult a többiek felé: „Öregapám is attól halt meg, hogy háromszor kását evett.” Az étkezés terén is vágyott a tradíciókra, az asztalnál mindig ő ült az egyik végén, és Laborfalvi Róza a másikon (később ez a szerep jutott második feleségének, Nagy Bellának is), és a közös családi étkezéshez is szinte szertartásosan ragaszkodott. Azt is tudni lehet, hogy Jókai idős korában sem mondott le a finom ételekről: háziorvosa, aki az utolsó pillanatig mellette volt, így emlékezett: 

Élete végéig hű maradt a töltött káposztához és a disznókörmös bableveshez, legfeljebb a Hennessy-konyakról mondott le.” Az orvos szerint Jókai a halála előtti pillanatokban, mikor ő tejjel kínálta, a következőt válaszolta a rá jellemző humorral: „Írjon a receptjére inkább bablevest disznókörömmel.”

(Következik: Jókai, a barát)